Keresés ebben a blogban

2010. szeptember 19., vasárnap

Megasztár - X Factor


Nehéz szó nélkül hagyni a szombat estéket, amikor is énekes tehetségkutató versenyek töltik meg a kereskedelmi csatornák műsorait.  

Egy dologban markánsan különböznek a többitől, nem csak szórakoztatnak, de reményt és felületet adnak tehetséges és tehetségtelen magamutogató embereknek egyaránt.  Őszintén remélem, nem az önkritika hiánya, hanem a buli és tévében szereplés vágya hajtotta azokat a jelentkezőket, akik az énekhang teljes hiányáról tettek tanúbizonyságot.  Bár belátom, számtalan hanghordozón hallható, amint a tehetségtelenség szorgalommal és stúdiótechnikai bravúrokkal párosul. Tehát még belőlük is lehet közismert „énekes”.

Az előadói produkciókon túlmutatva bulvárosan felvillantanak néhány percben vagy pár másodpercben emberi sorsokat. Képesek a történetekkel könnyeket fakasztani és megnevettetni egyaránt, ügyes.

Nem igen tudok más olyan műsorokat említeni, amelyik népszerűségnek is örvendenek és egyértelmű értékeket is felmutatnak. Ráadásul nem az agyon reklámozott népszerűségükből élő emberek újabb akciója a reflektorok önmagukra irányítására, hanem javarészt eddig ismeretlen arcok frissítik fel a tévék képernyőin keresztül a nappalik hangulatát.

Azt is láthatjuk milyen muzikálisak a romák. Jó lenne, ha a szórakozóhelyeken nem a rádiók által sugárzott angolszász zene harsogna, hanem mint az „én időmben”, élőzene szólna mindenfelé. Valószínűleg a genetikán kívül az is szerepet játszik a romák átlagfeletti muzikalitásában, hogy gyerekkorban már sok muzsika veszi körül őket és belenőnek a zenélésbe.

Jó lenne, (bár valószínűleg túl sokat akarok, amikor erre vágyom) ha nem a leendő „sztárt” hanem az önmagát őszintén megmutató, saját üzenettel rendelkező előadók kerülnének be a köztudatba a műsorok közreműködésével. Nem szerencsés, ha újra érvényesül a kereskedelmi elv, miszerint találjunk tehetségeket, faragjuk őket piacképessé és ültessük fel őket valamelyik piacképes trend gyorsvonatára. Amely gyorsan fel és eltűnik.  

Az értékrendem szerint Presser Gáboron kívül mindegyik stábtag, aki a képernyőre kerül, túljátssza a szerepét. A két műsor zsűrijének és műsorvezetőinek megítélésekor nem szabad figyelmen kívül hagyni, nekik műsort kell csinálniuk. Teszik is a dolgukat. Nagy érdeklődéssel hallgatnám bővebben, mit mondanak, tanítanak azoknak, akikkel együtt dolgoznak a mindennapokban. Mindegyiküktől lenne mit tanulni, sajnos az eddigi műsorokból ezek a háttérértékek nem igazán szivárogtak át a felszínen.

Továbbá nagyon szeretnék olyan műsorokat is ahol nem a sztárság a cél és a követendő út a fiatalok számára. Hanem a zene szeretete, az önkifejezés felszabadító öröme, az alkotás katarzisa kerülne a fókuszba. Azzal, hogy a két műsor befejezése után lesz 4-8 produkció, ami pár évig a felszínen marad, nem leszünk sokkal előrébb.  Amikor nyerteseket generálunk azzal megsokszorozzuk a vesztesek tömegét is.  Minden leütött hang a zongorán, vagy dallam, amit eldúdolgatunk, növelheti bennünk a kiegyensúlyozottságot, ha elsősorban nem azért tesszük, hogy csodáljanak minket érte.

Egy biztos, minden megasztárban megvan az X faktor, de nem kell minden tehetséges X-es embernek megasztárrá válnia.

Nekem Rúzsa Magdi a legpozitívabb példa az elmúlt évekből. A tehetségét hiteles saját dalokban csillogtatja, élőzenekarral a háta mögött. Szerényen, emberien, szerethetően.  Sok hasonló értékrendű X és Mega felfedezetteket kívánok magunknak!

Egy praktikus javaslat: felvételről nézd a műsorokat, mert így át tudod tekerni a reklámblokkokat.
Időtakarékos módszer! 

2010. szeptember 8., szerda

Repül az idő


Minden lehetséges időt kihasználok a gyakorlásra, mert ha a naptáramat vagy az időjárás változásait nézzem, fokozatosan szűkülnek a repüléssel tölthető idők. Nagyon teleszaladt a naptáram, bár sokáig azzal nyugtattam magam, hogy a hétvégéken elszakadhatok a földtől, de decemberig négy hétvégém már elkelt. Mivel a hétköznapokra szinte már csak úgy tudok vállalni, ha valamelyik megbízóm lemondja a tréninget, így jó eséllyel még több hétvégén kell majd a földön maradnom, mint ahogy terveztem.

Sokat kérdezgettem a tapasztalt oktatóimat, mire kell figyelni abban az esetben, ha utast viszek, mert erről nem volt szó a kiképzés során. Egyetlen tanácsot kaptam: „legyen a gépen zacskó, amibe hányni lehet”. Tapasztalatuk szerint minden negyedik utas használja is…


Gyönyörű vitorlázó repülő idő fogadott minket a reptéren. A dúsan burjánzó cumulus felhők között ragyogott a nap. Ágota húgom lett a negyedik utas, de neki sem kellett a nejlon, viszont 25 perc élvezetes bár igencsak turbulens repülés után egyszer csak azt látom, tablettát vesz be és masszírozza a csuklóját.

- Mi van veled?
- Rosszul vagyok egy kicsit.
- Vegyél nagy levegőt, igyál vizet!

Közben néztem az arcát, semmi verejtékezés, inkább a falfehér arca volt a szembetűnő.
Ez idáig is nagyon óvatos voltam, a fordulókban minimális bedöntéssel változtattam az irányon, de ott hatszáz méter magasan kb. négy kilométerre a reptértől igyekeztem kerülni a felhők alját és úgy süllyedtem a leszállópálya felé.  Bezzeg a vitorlázó repülő világbajnokság idején nem igen volt ilyen remek emelésekben gazdag időjárás, nekik vadászni kellet utána én meg elkerülni is alig tudtam őket.

Rendszeresen meg- megrázta a gépet egy-egy emelés. Ilyen időben valószínűleg nem kell olyan utast vinni, akinek ez az első kisgépes élménye, gondoltam.  Folyamatosan figyeltem a leszálló pályát és készültem rá, hogy amint a irányába fordítom a gépet, lerádiózzam a leszállási szándékunkat.

Pár másodperccel mielőtt lenyomtam volna a rádió gombját egy másik gép pilótája megelőzött és gyorsan meg is láttam a gurulóút közepén a Cessnát. Mindenképpen neki volt elsőbbsége a pálya használatára, így döntenem kellett, vagy körözök egy pár percet vagy leszállok a füves pályára.
A helyzetre való tekintettel a beton kényelmét feladva a gurulás közben rázósabb pályára való leszállási szándékomról tájékoztattam a tornyot.

A kiképzés során gyakran volt olyan érzésem, ha még egy dologra kell figyelnem, akkor arra már nem leszek képes. Persze betartva a fokozatosság elvét mindegyikre képessé váltam és immáron természetességgel figyelek ezerfelé.  Az utasom mindjárt elájul, feladatra bevallom, nem voltam felkészülve. Minden olyan pillanatban, amit el tudtam csenni a manőver közben, amit a gép irányítása megkívánt, az arcát néztem, és egyre rosszabbul éreztem magam én is. Sikerült annyira ráhangolódnom, hogy szép lassan már én sem voltam teljesen jól.

Jó választás volt a füves pálya, mert egy széllökés egy kicsit lesodort a pálya közepéről, amit a betonon korrigálni kellet volna, de itt alacsony magasságon ebben a helyzetben nem bántam, hogy nem a közepére szállok. Finoman, puhán szinte észrevétlenül simultunk a földhöz.  Begurultunk a hangár elé, lehűtöttük a motort és késztettünk az első közös repülésünk emlékére néhány képet.


Kiderült, hogy nem reggelizett és leesett a vércukra, ez lehetett a rosszullét oka.

Eredetileg azt terveztük, hogy elmegyünk egy hosszabb útvonalra a városnézés után, de bevallom aznap már nekem sem volt kedvem visszaszállni.  Ezen a tűzkeresztségen is átestünk, legközelebb már ez is könnyebb lesz.